De csak a tévében. Tartottam attól, hogy majd nehezen szokom meg az angol időjárást, aztán érkezésem után 2 egész hónapig meg voltam lepődve. Abban a két hónapban talán egyszer esett. Most meg, hogy "nyár" lett? Nincs két nap egymás után, amikor rövid gatyában lehetne utcára menni. Az valahol vicces, hogy július közepén a tavaszi dzsekimet hordom magammal, hogy este hazafelé menet majd ne fázzak. És tudjátok London melyik részén van a legmelegebb? A metróban. Egy mindenféle népségekkel tömött szerelvénynél büdösebb szauna a világon sehol nem létezik. És akkor olvasom, hogy otthon meg fő mindenki a saját levében, vagyis pontosan azt csinálja, amit a nyártól megszoktam, amíg felnőttem. Legbelül az ember érzi, hogy a szervezete nem ugyanúgy viselkedik, mert nem ugyanazon az éghajlaton van. Ez még akkor is igaz, ha a nagy meleg megterhelő lenne, hiszen ehhez a terheléshez hozzá vagyunk szokva. Küldjetek pár fokot! Mindenkinek jobb lesz.
A mesélések előtt mindenképp szeretnék itt is gratulálni Mariann unokanővéremnek, aki, ha jól tudom, július 5-én kedden egészséges kisfiúnak adott életet. Jó egészséget kívánok! Egy magyar legénnyel több!
Velünk meg annyi minden történt, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Talán először ott, hogy június 30-án bolgárék elköltöztek, hogy melegebb éghajlatra-e, vagy csak egy városrésszel arrébb, nem tudom, mindenesetre azt sem mondták, hogy fapapucs. Nem mint ha tudnák, hogy van angolul, hogy fapapucs. Elköltözésük előtti hétben már nem is nagyon fárasztották magukat olyan apróságokkal, mint köszönés, a mosogató legalább látszólagos tisztítása, vagy a belső ajtó megfelelő bezárása (magukat viszont rendszeresen kizárták). Olyan nagyon nem fognak hiányozni, a végefelé már barbáréknak hívtuk őket Mártival, mert meg vagyunk róla győződve, hogy valami istenverte barlangból származnak, a legeldugottabb bolgár falutól is kilométerekre. Képzelem, amikor először villanyvilágítást meg betont láttak, hogy meg lehettek lepődve. Mindezt csak arra a pár dologra alapozzuk, ami világosan bizonyítja, hogy a civilizációval csak késői fiatal éveikben találkoztak először. Például a kilós sajtjukat tartalmazó dobozt a ház egyetlen normálisan használható késével nyitották, később fedezték csak fel, hogy van a fiókban egy eszköz, amin ha tekergetsz egy fogót, pont az ilyen dobozokat nyitja ki. Addigra persze a kés hegyének már mindegy volt, az élét úgy-ahogy sikerült helyrehoznom. Apropó késélező, az is van a fiókban. Tegnap mondja nekem a főbérlő csajszi, hogy valahogy olyan éles lett ez a kés, meglepően viszi a húst, tegnap meg elvitte az ujját is. Mondtam, hogy én voltam, mostmár legalább használható. Nem vicc, jött a kérdés: "Hogy csináltad?". Elővettem a késélezőt, megmutattam. Képzeljétek el ehhez képest a bolgárokat. Eszközöket pedig már az ősemberek is használtak, úgy látszik egyesek visszafelé fejlődnek.
A megüresedő szobába egy szlovák pár érkezett, hogy a nemzetiségi arányokat kicsit átrajzolják. Kedves, jámbor embereknek tűnnek, akik azonban mintegy másfél hétig elfelejtettek bemutatkozni. Múlt vasárnap este aztán meghívtak minket egy pohár borra, és elmondták viccesebbnél viccesebb neveiket. A srácot például úgy hívják, ahogy egy nagyon híres olasz vízvezetékszerelőt egy ugrálós játékban. A csaj neve meg... hagyjuk is. Róla inkább azt kell tudni, hogy ha egyszer megbotlik és leesik a lépcsőn, garantáltan össze fog dőlni az amúgy is sokat recsegő ház, akkora darab szegényke. Étkezési szokásaikat még nem tudtam behatóan tanulmányozni, így nem tudom az okokat, csak azt láttam, hogy lelkes kólafogyasztók (2 rendes mellé vesznek 1 lightot is, nehogy nagyon hízlaljon). Igaz, és ez mentségére szóljon, a genetika is benne lehet a történetben, mert vasárnap benézett a nővére is, aki hasonló kaliber. Egyúttal a nővér elmondta, hogy ne haragudjunk a kishúgára, hogy nem beszélget sokat velünk, de sajnos szinte semmit nem tud angolul (akkor mi a f..t keres itt bmeg?!). Aztán érdeklődött származásunk felől, Márti mondta hogy ő pesti (Zoltán Erika után szabadon: túl pesti lány), én pedig debreceni vagyok. Erre felcsattant a csaj, hogy nahát Debrecen, az egy szlovákok lakta város! Az anyád p..., az a szlovákok lakta. Bízom benne, hogy nem sokat fog felénk járni vendégségben ez a kedves nővér, nem szeretnék rögtön 3 szlovákot is magamra haragítani, ilyen történetekkel, mint amik itt vannak, hiába igazak az utolsó szóig. Meg a háznak se tenne jót a plusz terhelés.
Persze az élet lakótársak nélkül is vidám (lenne), igyekszünk magunknak programokat, elfoglaltságokat találni. Még érkezésem után nem sokkal jutottunk arra a következtetésre, hogy a bevásárlóközpontokban kapható paradicsomnak nincs íze, vagy ami van, az vegyszerre sokkal inkább hasonlít, mint paradicsomra. A sárga színű csemege paprika pedig egyáltalán nem kapható, csak édes pritamin (divatosabban: kaliforniai) és atom csípős. Így hát édesanyám küldött nekünk vetőmagot, én pedig ügyes vidéki gyerek módjára nekiláttam palántázni. Nem volt egyszerű menet növényt varázsolni a magokból, de mostmár nagyon szépek. Vásároltunk virágládát, virágföldet, sőt, ha hiszitek, ha nem, féláron leakciózva még egy fóliasátrat is leakasztottam. Ha teljesen kinyitnám, akkora lenne, mint én, de felesleges volna, hiszen csak pár tő paprika és paradicsom növöget benne. Rájuk azonban rendkívül büszke vagyok, és nagyon bízom benne, hogy így már elviselik az időjárást, és hoznak finom termést. Természetesen egész évben fóliában kell őket tartani, hogy jól érezzék magukat. Néha meg majd lehet mi is beülünk, ha fázunk. A paradicsomnak van díszkerítésből rács amibe kapaszkodhat, van beakasztva hőmérő, szóval minden, ami kell. Ha nem felejtem el, lesz róla kép.
Amikor építettük, éppen 30 fok volt, ami pontosan két napig tartott, így el is neveztük ezt a két napot nyárnak. A rákövetkező hétfőn volt kollégám, aki hazament, mert napszúrást kapott autóvezetés közben. Igaz, én sem jártam sokkal jobban, mert a nagy melegben húzóra fogyasztott hideg ananászlé tönkrevágta a torkom, aminek következtében két és fél hét masszív taknyolás következett. Ez több kellemetlenséget okozott: először is azt, hogy Párizsba is betegen utaztam. Még jó pár hete elhatároztuk, hogy a születésnapom hétvégéjén Párizsba utazunk busszal, egy kis hétvégi városnézésre, hogy aztán ott öregedhessek egy évet. Sajnos a betegen buszozás még mindig nem vicces, de a magammal vitt gyógyszeresdoboznak hála túléltem. Azt hittem a túlélésből ennyi, de Márti olyan szombati programot rakott össze, amit profi idegenvezetők is megirigyelnének, így minden energiámra szükségem volt, hogy megérjem a szombat estét. De megérte, mert Párizs nagyon szép, nagyon tetszett, a reggelire fogyasztott álomszendvics pedig örökre etalonná vált számomra.
További, érdemben a városról szóló képek hamarosan!
Következő héten már nem bírtam tovább a küzdelmet, szerda-péntek otthon feküdtem, dolgozás helyett. A betegség ténye mellett ebben az is kellemetlen, hogy a próbaidő alatt a betegszabadságot nem fizetik, vagyis erre a három napra 0 fontot fogok kapni. Még nem éreztem magam 100%-osan jól, amikor hétfőn dolgozni jöttem, de már nagyon nem akartam több napot kihagyni. A főnökasszony kérdezte, hogy teljesen jól érzem-e magam, mondtam neki, hogy nem, de már attól voltam rosszul, hogy kiszámoltam, mennyi pénzt buktam. Bólintott, hogy megérti, de azért vigyázzak magamra. Vásároltam is a metróban reklámozott immunerősítő tablettákból 3 dobozzal (2-őt fizet 3-at kap akció volt), hogy feltápoljam az immunrendszeremet. Ha ez elfogyott, jön egy kis szünet, megnézzük, működött-e a dolog, aztán pedig az otthonról hozott Béres-csepp áll majd szolgálatba. Lehet, hogy ez a gyengélkedés is összefüggésben van az időjárás szokatlanságával, mindenesetre igyekszem odafigyelni, hogy ne nagyon essek le a lábamról, mert bár a pénz nem boldogít, a hiánya elszomorító. (Hogy egyébként pénzügyekben mi mindent kell az embernek szívnia, hogy sínre kerüljön az élete, azt majd külön posztban mesélem el.)
A jövőre nézve gyakoribb posztolást ígérek, sőt, megpróbálom majd magam tartani valami rendszerességhez is, mondjuk legalább minden hétfőn egy bejegyzés, a többit majd meglátjuk. A blogomat a "BME VIK kezdőfizetés" keresőkifejezéssel google-ön megtaláló kollégának pedig üzenem, hogy 200 alatt ne írj alá semmit!
