Drága Olvasóim!

Sűrűn kérem az elnézést mindenkitől, amiért ilyen hosszadalmas hallgatásba burkolóztam. Az igazság az, hogy egyrészt kitaláltam magamnak 1-2 szabadidős elfoglaltságot, másrészt pedig jobbára hivatalokkal küzdöttem, és úgy gondoltam, a bürokrácia unalmas taglalásától megkímélnélek titeket. Ennek ellenére a jövőben majd talán lesz egy ilyen poszt, mazochisták részére. A mai mesében inkább a munkáról, illetve munkahelyi élményekről lesz szó.

Hogy rögtön egyik szavamat a másikba öltsem, egy pici adminisztratív malőrrel kezdek. A cégnél én vagyok az első magyar, a dolgozók jó része még magyar embert sem látott életében (egy másik része meg járt Budapesten, beb.szni, nyilván). Hamar megszoktam azt a kérdést, hogy Magyarország az EU tagja-e, illetve, hogy milyen gyakran kell megújítanom a vízumomat (nem kell). Általános megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy kezdésem pillanatában Magyarország az EU soros elnöke volt. Valószínűleg a HR-nek is kétségei lehettek, mert egy hetükbe telt kideríteni, hogy kell-e regisztrálnom a munkaügyi hivatalnál (nem kellett). Persze ezek után mégis sikerült valamit elszabni: az adózáshoz szükséges adó-kódot rosszul állapították meg, ezért az itteni APEH, oppardon, NAV, ami errefelé HMRC, tévedésből levont tőlem vagy 200 font adót. Szerencsére én olyan gyerek vagyok, aki mindent kiszámol, így amint jött az első átutalás tudtam, hogy baj van. Fontos azonban kiemelnem: miután szóltam, javították a hibát, és a következő fizetéssel visszakaptam a pénzt. Azért a javítás nem 100%-os: jelenleg olyan adó-kódom van, ami elvileg már nincs is, csak tavaly volt érvényben, de megnyugtattak, hogy ez majd magától átjavul ideire. Nos, ha valamit megtanultam életemben a hivatalokról akkor az az, hogy maguktól semmit sem csinálnak.

A reed.co.uk, mint első londoni munkahely, mindig is speciális marad számomra. Ez a cég nemrég még fele ekkora volt, egy nagy család, és láthatóan nehezen emésztik meg a bővülést. Akik régóta a cégnél vannak, nagy befolyással bírnak a munka menetére, és nem nagyon érzik szükségét a változásnak. ("Ha eddig így jó volt, ezután is jó lesz.") Nagyon kedves embereket ismertem meg itt, sokat segítettek az első akadályok leküzdésében és abban is, hogy amikor elegem volt, ne pakoljak össze és húzzak haza. Úgy gondolom természetes, ha az ember gyerekének néha honvágya van :)

Hogy miből áll itt a munkám? Nos, meglehetősen más, mint az NSN-nél volt, de hasonló, mint előtte a Unicomnál. Amennyit elárulhatok róla, az kb. az, hogy a www.reed.co.uk oldal alatt működő adatbázist felügyelő csoportnak vagyok a tagja. Hogy mi van ebben az adatbázisban? Ha megnézitek az oldalt, álláshirdetések tízezreit láthatjátok, nos, például ezeket tároljuk. Aztán persze ott vannak a nálunk regisztrált álláskeresők, 3.3(!) millióan, az ő adataikat is tenni kell valahová. Ne kérdezzétek meg, mennyi magyar, úgysem mondhatom meg. Több, mint hinnétek, de kevesebb, mint gondolnátok. Ekkora adatbázissal már lehet mókolni, az én munkám az, hogy a biznisz emberkék legagyamentebb ötleteit lekérdezésekké alakítsam, és nekik válaszoljak.  Néha alakítani is kell az adatbázison, hogy pöpecebb legyen, olyankor összedugjuk a fejünket a többiekkel, és kitaláljuk, hogy legyen. Rendszerint nem úgy, ahogy én elképzeltem :)

Az egyik ilyen módosítós projekt nagyon balszerencsésen sikerült. A biznisz kitalálta, mit szeretne, de a fejlesztők olyan 2-3 naponta meggyőzték őket arról, hogy talán egy picit másképp kellene. Ezeket velem általában akkor közölték, amikor a fejlesztés rám esőre része lehetőleg már legalább 50%-ban kész volt, hogy legyen mit kidobni. Mondtam is nekik, ha egy hetet kibírnának módosítás nélkül, kapnak egy-egy sört, de olybá tűnik, ők pont nem szeretik a sört. Végül is az ilyen jellegű f.szkodások miatt a projekt kicsúszott a határidőből (nahát, micsoda meglepetés), ami elég rosszul érintette az éppen akkor esedékes 6 hónapos értékelésemet.

Várakozásaimnak megfelelően az értékelés eredménye az volt, hogy "nem rossz, nem rossz, de a jó se ilyen". Nyilván nem voltak megelégedve a csúszás miatt, és persze ugyanezen okból én is frusztrált voltam. Nem felejtettem el megemlíteni, hogy kétnaponta változott az eredeti ötlet. Abban maradtunk, hogy kitöltöm a 9 hónap próbaidőt, és majd egy akkor esedékes értékelésen (2012. január) dől el végleg a sorsom. Aki dolgozott már velem tudja, hogy ilyenkor 1-2 napra eléggé megüt a kritika, de azután őrült módjára kezdek teperni, hogy jobb legyen a megítélés. Bombáztam a főnököket ötletekkel, és a kéréssel, hogy adjanak munkát, mert amit adtak, már régen kész van. És erre mi történik? Ötletek elutasítva, munka alig. Persze, jól esik két feladat között 5 perc lazítás, de amikor két lazítás között van 5 perc munka, az milyen? Én legalább is nem vagyok az a fajta, aki azt szereti, ha hírportálok olvasgatásáért fizetik, miközben adatbázisfejlesztő.

A feladataink nyilvántartását gyakran böngészgetem, hátha leesik valami munka, amit lehet csinálni. Magamnak nem veszek ki feladatot, egyszer megtettem, leb.sztak, hogy mit képzelek, a munkát nem kivesszük, hanem adják. Érted, nehogy hamarabb kész legyen, az hogy néz már ki, még a végén haladnánk. Erre mit hallok? Az egyik biznisz srác elköltözött Norvégiába, és a búcsúbuliján említette, hogy ők mindig azt hallják, hogy az adatbázis csapat milyen rohadtul túlterhelt. Komoly elképedés övezte azt a megjegyzésemet, hogy én egy hete aktívan répázok, mert nincs mit csinálni, a munka gyorsítására vonatkozó javaslataimat pedig lesöpörték az asztalról. Ugyanezen a bulin egy nagyon megható bókot is kaptam: mesélte az egyik BA (business analyst, fogalmam sincs mi ez magyarul, bocsánat Anyukám :) ), hogy a biznisz csapatban különleges státuszom van. Úgy tartják csapaton belül, ha János kapja a melót, akkor az meg lesz csinálva, márpedig nem csak simán összedobva, hanem faszául, minőségi jelleggel. Kétszer ismételtettem el a sráccal, hogy elhiggyem. És milyen jól esett!

Ekkorra azonban már más szelek kezdtek fújni: kaptam emailben egy adatbázisfejlesztői tesztet, amit történetesen 100%-osra töltöttem ki, ezért egy cég elhívott beszélgetni. Gondoltam a beszélgetés még senkinek sem ártott, elmentem (remek megcsalós hasonlatok jutott eszembe erről, de talán kicsit erős volna), nulla felkészüléssel, csak úgy egy nap, munka után, az esélytelenek nyugalmával. (Egészen más így interjúzni, mint úgy, hogy 2 héten belül elfogy a pénz és kell a munka.) Eddigre az is kiderült, hogy természetesen közvetítő ügynökség van a képben, mert hát ez itt az ügynökségek országa, kérem szépen. A beszélgetés részben arról szólt, hogy mi van az önéletrajzomban (ez fontos! a Reednél senkinek fogalma nincs, pedig ők is megkapták ám), részben pedig arról, hogy milyen munkára keresnének embert. Rövidre fogva, 13 éves technológiával dolgoznak, amivel én nem szeretnék. Ezt még aznap este telefonon elmondtam a közvetítő srácnak is, aki ezt elfogadta. Úgy gondoltam ezzel ez a sztori véget is ért.

Nem ám a WhiteSpace (az új cég)! Másnap délelőtt 10 körül csörgött a telefonom, hogy megértik, hogy nem szeretnék őskori technológiával dolgozni, de ők olyan annyira nagyon elájultak mindentől amit mondtam és ahogy mondtam (rajzoltam táblára filccel meg amit akartok, tényleg jól éreztem magam és beszéltem mindenről, ami eszembe jutott, gondoltam legfeljebb nem vesznek fel, és akkor mi van?), hogy volna egy másik ajánlat. (Most vettem észre, milyen rohadt hosszú lett az előző mondat, pedig még tudtam volna tovább csavarni, de inkább szétszedtem.) Szóval az lenne, hogy rátesznek egy jókorát a jelenleg aktuális fizetésemre, plusz bónusz és nyugdíjpénztári hozzájárulás, és akkor arra kellenék, hogy vinni kéne az új verziójú, aktuális technológiával készülő alkalmazás fejlesztését adatbázis oldalról, plusz megtervezni és beindítani magát a projektet. Hogy ehhez milyen eszközt és módszertant használok az én dolgom, szabad a kezem.

Majdnem elejtettem a telefont, a közvetítő srác meg sikított a gyönyörtől, hogy ő ilyet 10 éve nem hallott, hogy elmegy valaki interjúra, és pusztán a dumájával meggyőz mindenkit arról, hogy őt nem is erre a melóra kell felvenni, hanem egy sokkal tutibbra. Ez éppen pénteken történt, úgyhogy kikértem a hétvégét gondolkodni. Bárkivel akivel erről beszéltem, azt kérdezte, mi a francot gondolkodom, kihívás + pénz + szabad kéz, kell még valami? Így végül elfogadtam, és beadtam a Reednél a felmondást. A főnökasszony természetesen nem volt túl boldog, de megértette, gratulált az új melóhoz és elmondta, mennyire büszke, hogy valaki az övéi közül ilyen felkérést kapott.

A csoportban a bejelentést általános értetlenkedés fogadta, hiszen mindenki meg volt győződve róla, milyen jól elvagyok én itt. Ami igaz is, nagyon jól éreztem/érzem magam, de nekem ennél több kell. Ha eltelt 2 hét úgy, hogy az alatt összesen fél óra munkát kaptam, akkor valami nem megy jól. (Hogy a maradék 79 és fél órát mivel töltöttem el, az hosszú, de prímán úgy tettem, mint aki dolgozik.) Az az igazság, vártam is, mikor veszi már észre valaki, hogy Jánosnak semmi dolga. Mivel a láthatóságot szolgáló intézkedések egyáltalán nincsenek érvényben, a vezetőknek esélye sem volt erre rájönni, amíg én magamtól nem szóltam, hogy "Könyörgöm, adjatok valami melót!". Így szerencsére sikerült az utolsó hetemre tök érdekes elfoglaltságot szereznem, amivel remélhetőleg még egyszer utoljára boldoggá tehetem a biznisz csapatot is. Az pedig, hogy majd az eredmények bemutatásakor a főnökök azzal fogják kezdeni, hogy ez miért nem jó, már egy cseppet sem érdekel.

A hagyományoknak megfelelően az utolsó napomon (dec 2., péntek) reggelire el kell majd fogyasztanom a Lelépők Szendvicsét (Leaver's Sandwich), ami körülbelül egy jól megtermett Béke burgernek felel meg. Mivel Marika néninél már számtalanszor megbírkóztam ezzel a kajaszörnyeteggel, a Lelépők Szendvicse sem szabad, hogy gondot okozzon majd. Természetesen fogtok róla képet kapni. A hagyomány másik fele, hogy munkaidő után meg kell jelölnöm egy kocsmát, ahol a teljes IT+biznisz részleg alkoholba fojtja abbéli bánatát, hogy elhagyom a céget. Rendkívül nagy szerencséjük, hogy erősen fogyóban van a pálinkánk, mert ha több lenne, vinnék nekik, és végük lenne, mint a botnak.

Jajj ezt még gyorsan elmesélem: a biznisz csapatból az egyik csajszi megkóstolta a hosszúpályi kerítésszaggatót, amikor először (és eddig utoljára) vittem az irodába. Olyan jó kedve támadt ettől, hogy a kocsmában is fogyasztott lelkesen, majd a melleit kezdte mutogatni a kollégáknak, és képes volt mindezt a pálinkára fogni! :)

Azt egyébként, hogy ezt az országot mennyire sakkban tartják a saját jogszabályai (és jogászai) jól mutatja, hogy a szendvics elfogyasztása előtt alá kell írnom egy papírt amelyen kijelentem, hogy beszámítható állapotban döntöttem úgy, hogy megeszem, és a céget semmilyen módon nem fogom felelőssé tenni azért, hogy elémtette a Lelépők Szendvicsét.

Kívánjatok jó egészséget az utolsó héthez, meg majd az elsőhöz, és készüljetek lélekben a bürokratikus posztra!