Ott fejeztük be a zseniális cliffhangerrel végződő előző posztban, hogy már majdnem nem volt hova menni aludni. Komolyan mondom, ha csak olvastam volna, pont olyan izgalmas lett volna, mint a Dallas végén a kérdés, hogy akkor most Jockey lelőtte magát? Így, hogy intézni, alakítani kellett az eseményeket, még izgalmasabb volt. Mint az életben már nagyon sokszor, most is a mérhetetlen szerencsém, valamint egy váratlan ponton az emberi kedvesség húzott ki a slamasztikából.
Miután a keresgélési kálvária eredményre vezetett, és találtunk egy szimpatikus lakást, belevágtunk a bérléshez tartó adminisztratív procedúrába. A helyzet nem volt túl egyszerű, mert nem csak simán új bérlőként kellett kivennünk, hanem az előző bérlő éppen folyamatban lévő 3 éves szerződésébe kellett beszállnunk. És mivel a szerződéseket az ingatlanügynökség kezeli, velük kellett ezt az egész játékot lejátszani. A továbbiakban szándékosan fogok dátumokkal dobálózni, hogy lássátok, milyen kényelmes meló is ideát az ingatlanügynökség. Augusztus 16-án jeleztük ennek a Jay nevű baromnak, hogy akkor tisztelettel itt lennénk, átvennénk a bérleti szerződést, minél előbb, ha lehet, mert 28-án ki kell költöznünk a helyünkről. A válasz sem késlekedett sokat, másnap itt is volt: a lakásról egy kurva szó nem sok, annyi nem esett benne, csak felsorolás: küldjetek dokumentumokat amivel igazoljátok magatokat és hogy mennyit kerestek ÉS fizessetek 360 fontot előre nekem telefonon MOST. Tehát "még nem dolgoztam semmit, de ha azt akarjátok, hogy akár csak megfogjam az egeret, adjatok nekem 120 ezer forintnak megfelelő zsetont". Így megy ez.
Úgy érzem, így utólag meg főleg, az év egyik legbölcsebb döntése volt, hogy egy penny-t nem fizettem előre, akkor ugyanis már rég egy angol pszichiátria vendégszeretetét élvezném. Én ugyanis hiába küldtem el aug. 19-én minden kért doksit scannelve, egy hétig egy büdös kukkot nem szóltak hozzánk. Végül telefonos csesztetést követően Jay barátunk 25-én méltóztatott írni, hogy ööö izé az email címünket meg a telefonszámunkat adjuk már meg. "Bazmeg benne volt az előző 8 email mindegyikében!!!" Megint semmi napokig. Vegyük észre, hogy az aug 28-i kiköltözés dátuma vészesen közeledett, mi pedig nem költözhettünk be, hiszen nem voltunk papíron bérlők. Amikor ezt telefonon elmeséltem ezeknek az inkompetens szerencsétleneknek, az volt a csoportvezető válasza, hogy "mi nem ígértünk semmit." Anyád.
Mit volt mit tenni, aug 28-tól egy hétre lebeszéltünk egy fizetős szállást egy hétre, úgy gondoltuk, az alatt az egy plusz hét alatt talán rendeződik annyira a helyzet, hogy végre papírunk lesz a beköltözéshez. Ekkorra már az összes kollégám tudta, hogy költözünk (vagyis szeretnénk), akkora volt a fejem ezektől a marháktól (az ügynökségtől, nem a kollégáktól). Ahogy éppen a szitut beszéltük meg 25-én, csütörtökön délután, arra járt az egyik business analyst (magyarítási javaslatokat kommentbe kérem), Cécile, aki francia, és történetesen másnap reggel utazott egy hétre a szüleihez Franciaországba. Igen, igen, jól sejted, kedves Olvasó, Cécile megkért minket, hallva a történetet, hogy vigyázzunk a lakására egy hétig, fizetni nem kell, az összes kérése, hogy locsoljunk. EKKORA mákom is csak nekem lehet. Azonnal el is mentem a kulcsokért, egy hétre tehát újra volt tető a fejünk fölött, méghozzá egy nagyon szép, barátságos környéken, amit Blackheath-nek hívnak. A költözési tervek így annyiban módosultak, hogy csak szeptember 4-én váltunk újra "hajléktalanná", a cuccaink túlnyomó része pedig maradhatott az eddigi ház egyébként nem használt nappalijában. Bár a nem használtban azóta már nem vagyok biztos, mert feltűnően rendbetették és varázsoltak bele ágyat is. Azt gondoltuk, pénzszűke van, ki akarják adni. Ha oda ketten beköltöznek, az már 10 ember az egyébként papíron 3 szobás házban. Egy fürdővel.
Hogy mégse tömegszállás legyen a ház, hanem állatkert, arról Fufu cica gondoskodott, éppen elköltözésünk napján, amikor is 6 kis szőrmóknak adott életet. (Eszembe is jutott Hofi vicce: "Doktor úr, ezek a fényre jönnek!") A mérleg ezzel 8 emberre és 9 macskára módosult. Komolyan.
Még egy ceremónia volt hátra, ami a különböző fórumok szerint a londoni lakhatás egyik kritikus pontja: a kaució visszakapása. Nem számítottunk problémára, hiszen a helyünkre már volt új bérlő, aki pontosan ugyanúgy 500 fontot fizetett, mint mi. Így az 500 be, 500 ki alapon gondolkodván vártuk a pénzünket. Meglepő módon ez nem teljesült, azzal a dumával, hogy amíg a cuccaink ott vannak a nappaliban, csak 300 jár vissza, a többit majd ha elcumóztunk. Ám legyen. Mennyivel gázabb lett volna azt mondani, hogy "egész nap csak itthon répázunk, enni meg kell, így megettük a többi pénzt". Szánalom.
Ezen a szép augusztus 28-án, vasárnap volt tehát a napja, hogy két rommá pakolt hátizsákos, bőröndös, szatyros magyar átkelt Londonon észak-dél irányban. Cécile háza még nagynak is bizonyult, pedig nem volt az. Kényelmesen elfértünk, a környéken nagyokat sétáltunk, és még egy rendkívül olcsó - rendkívül finom módszerrel dolgozó kínai kajáldát is találtunk. Ha láttátok Facebookon a greenwichi feltöltött képet a Királyi Tengerészeti Múzeumról, na az egy innen tett séta alkalmával készült. Nem tudok elég hálás lenni a kolleginának, hogy alig 3 hónapnyi ismeretség után befogadott a házába, ránk is bízta azt, és ezzel nem csak kihúzott minket a sz.rból, de még pénzt is spórolt nekünk. Vannak még rendes emberek. Lehet, hogy itt nincs kolbászból a kerítés, de ilyenek előfordulnak. Tedd a szívedre a kezed: te beengednéd az egyik legújabb, alig ismert kollégádat egy hétre a házadba, felügyelet nélkül?
Jay cimbitől legközeleb aug 30-31-én hallottunk, amikor is próbált úgy tenni, mint ha csinálna valamit, de közben egy kollégájától telefonon megtudtuk, hogy még azok az adatok sincsenek a rendszerükbe bevezetve, amikről azt állította, hogy igen. Innentől szept 6-ig minden áldott nap vagy telefonon, vagy emailben zaklattuk, amire SOSEM érkezett válasz. Végül 6-án a csoportvezetője írt vissza, hogy átvette az ügyet, és intézi a szerződésünket. Persze, ha azt hiszitek, hogy ettől mindjárt gyorsabban haladtak a dolgok, hiszen mégis egy főnök lépett közbe, akkor tévedésben vagytok.
Figyelmes olvasók közben észrevehették, hogy letelt a házőrzős hét, eljött a szept. 4., amikor újra költözni kellett. Amint azt szintén megfigyelhettétek, szerződésünk az új lakásra továbbra sem volt. A mázlifaktor című műsor második felvonása ekkor következett: a még itt lakó bérlő csaj elmondta, hogy ő szeptember 12-ig kifizette a lakást, de 3-án már elköltözik. Az az ötlete támadt, hogy, mint az ő vendégei, szálljunk meg a lakásban, de hagyjunk minden cuccot dobozokban, hogy úgy tűnjön, még ő költözik. Ezt nekünk nem kellett kétszer mondani, a régi házból már mindent el kellett hozni, Cécile-től meg magunkat, ez az ajánlat életmentő volt. Pedig közben néztünk másik helyeket (amolyan B-tervnek), higgyétek el, nagyon közel voltunk ahhoz, hogy lefújjuk ezt az egészet. Így történt meg, hogy, mint vendégek, szeptember 4-én vasárnap beköltöztünk a kiszemelt lakásba, ingyen, szerződés nélkül. A már tavasszal megismert költöztetős bácsi ismét segítségünkre volt a hatalmas IVECO-val, a különbség az volt, hogy most nem tűnt el a cumónk a raktér sarkában, hanem megtöltöttük. És találjátok ki, mit nem kaptunk meg? Igen, a hiányzó 200 fontot. Majd a jövő héten átutalják, jó.
Mivel eddigre pakolásból doktoráltunk mindketten, egyáltalán nem okozott problémát, hogy még egy hétig dobozokat kellett kerülgetni. Amikor 10-én reggel érkezett a régi bérlő csaj, el volt ájulva, hogy mi milyen ügyesen tudunk úgy tenni, mint ha még ő költözne kifele. Hirtelen ötlettől vezérelve felhívta az ügynökséget, ahol szerencsénkre pont a csoportvezető srác vette fel, és engedélyt adott a beköltözésre! Mindent rendben találtak, ezért örömmel vesznek minket, mint a lakás új bérlőit. Aug 16 - szept 10, ezt nevezem sebességnek fiúk, ketten hoztátok össze ráadásul! Na, de az ünnepléssel még várjunk, szerződés még nem volt sehol. Illetve egy érkezett, emailben és postán is. Ha láttatok már igénytelenül összerakott, hibásan szerkesztett és téves adatokat tartalmazó szerződést, akkor el tudjátok képzelni, ez milyen volt. Nem tudtam leplezni a csalódottságomat, és két emailben ízekre szedtem ezt a maszlagot (egybe nem fért bele...). Pontokba szedve indokoltam meg, miért nem fogjuk aláírni, és hogy miért is nem fogok ezért a szolgáltatásért 360 fontot fizetni.
Erről a 360 fontról egy szót. Az ügynökségek, amikor bérlőt keresnek egy ingatlanba, igyekeznek olyat találni, aki nem fogja szétverni és fizetni is fog rendesen. Előbbi kiderítéséhez ajánlást kérnek az előző főbérlőtől, utóbbihoz a munkáltatótól ("mennyit keres Jani?"). Be kell mutatni továbbá 3 havi bankszámlakivonatot (hogy tényleg mennyi pénz jön be a számládra), valamint fel is hívják a munkaadót, hogy tényleg igaz, amit írásban is átküldtek. TÜV* hál'istennek azért nincsen. A 360 font ennek a leírt szolgáltatásnak (albérlő-minősítés) a díja. Lenne, ha fizetnék, de nem fogok, mert azért szolgáltatni se ártott volna, hazudozás helyett.
* TestÜregVizsgálat
Persze Marci barátom, aki jogász, azt mondaná, hogy a vállalás végül is teljesült, ezért illene fizetni. De én nem tartok tisztességesnek egy olyan magatartást, amikor hetekig sz.runk az ügyfél fejére, aki ettől olyan idegbeteg lesz, hogy a munkáját alig tudja ellátni, ami végül oda vezet, hogy az augusztus második két hetében végzett munkáját kivágják az ablakon, és szeptember második hetében úgy, ahogy van, újraíratják. Egy ilyet csinálni próbaidő alatt legalább is kockázatos, ami 360 fontnál sokkal többe is kerülhetne egy szigorúbb cégnél. És ez csak egy dolog a tengernyi kín közül, amit okoztak nekünk ezek a szemetek, és amit én szépen dokumentáltam is. Elmennek a p..ba.
A jelen állás az, hogy már szépen belaktuk az új helyünket, találkoztunk a tulajdonossal, aki egy nagyon aranyos indiai bácsika, és továbbra sincs szerződésünk. A kauciót és a lakbért közvetlenül a tulaj számlájára kell utalni, így engem a továbbiakban a legkevésbé sem érdekel egy papírfecni, amit egy 2 és fél órányi vonatozásra lévő gyökér csak azért akar velem aláíratni, hogy lehúzhasson. A hiányzó 200 font pedig még mindig hiányzik (egyre jobban), szerencsére a segítőkész kollégák már kiműveltek, hogyan tudom jogi útra terelni az ügyet. A megelőző lépéseket már megtettem, hogy egy joghézagot (itt is van) kihasználva nehogy ők nyerjenek, de bíróságra nem szeretnék menni. Igaz, nekem megérné, mert 200 font tartozás esetén 800-at ítélnének meg, ha az én javamra döntene a bíró, plusz perköltség. Ha így történne, az nekem végül is megérné, meg még bíróságon sem voltam soha. Az adminisztratív herce-hurcának még nincs vége, de ezt majd a lakás bemutatásával egybekötve mesélem el nektek.
És, hogy megjutalmazzam azokat, akik idáig leolvastak kitartóan, elmondom nektek a hét poénját. A főnökasszony, amikor meghallotta, hogy ebbe az utcába költöztünk, irigykedve mondta, hogy az egy annyira kedves utca, úgy szeretett régen itt lakni, és majd még szeretne is. Ma pedig azt mesélte, hogy végül a mi ügynökségünknél talált egy lakást (szóltam neki, hogy ezt nem akarhatja). Gyanútlanul rákérdeztem a házszámra, ami pontosan a miénk volt. Így történt tehát, hogy egy hónap múlva a főnököm 2 emelettel fölöttem fog lakni.
