A repülés március 25-re (péntek) volt kitűzve. Az easyjet árképzésének hála a 20:35-ös járatot ítéltem megfelelőnek, gondolni kellett arra is, hogy egy bőröndöt is be kell csekkolni, ami plusz 8 ezer forint. Priority boarding meg kell a francnak.
Költözni már költöztem párszor életemben (koliba be, koliból ki, albiba be, albiból ki, Mártihoz be), de ezeket a távolságokat mindig autós segítséggel tettem meg. Most viszont vigyáznom kellett, hiszen a bőröndre vonatkozó 20kg-os súlykorlát vagy a kézipoggyászra előírt méretkorlát túllépése súlyos pénzekbe került volna. Kész szerencse, hogy Feri barátom ajánlotta az Árva Transt, akik háztól-házig szállítanak Magyarország és Anglia között. Amikor már látszott, hogy a cumózásnak a fele sem tréfa, gyorsan le is beszéltem velük egy 25kg-os dobozt, és bizony nem tévedtem azt illetően, hogy ez is megtelik-e. Megtelt.
Csütörtökre már úgy nézett ki a lakás, mint egy menekülttábor raktára, halomban a ruhák, másik halomban meg minden más, ami repül vagy utazik Londonba. Ebből a cuccrengetegből keltem ki csütörtök reggel, hogy még néhány utolsó feladatnak a végére járjak. Így jártam az NSN-nél, váltottam pénzt, vettem WLAN-adaptert, stb stb. Majd pedig irány haza, hiszen a pakolást sosem szabad az utolsó pillanatra hagyni, abban a bizonyos utolsó pillanatban ugyanis tutira eszedbe jut valami, vagy belebotlasz valamibe, amit vinned kell. És aki már pakolt össze úgy bőröndöt, hogy csak ráülve tudta összezárni, az biztosan tudja, hogy előbb vállalnál ilyenkor billogozást (az enyém még megvan, thx to Nolyé :) ), mint hogy még egyszer kinyisd azt a ... szóval értitek. Azért természetesen én is beleszaladtam ebbe, naná, hogy legalább háromszor kellett átrendezni a nagy cumót és a kézipoggyászt is. Higgyétek el nekem, a nagy bőröndben belefingani nem sok, annyi hely nem maradt.
Így érkezett el a péntek, amikor már csak annyi ruha volt kéznél, hogy éppen fel tudjak öltözni. Meg épp annyi magyar forint, hogy ne haljak éhen.
Korán indult a nap, hiszen Gergő (ex-)kollégám 7:15-re érkezett a dobozért. Nem ő az Árva Transos, csak hát ha az ember magának ad fel csomagot úgy, hogy közben utazik, akkor sajnos előfordul, hogy később akarják átvenni, mint a repülő indul. Ezért kértem meg Gergőt, hogy vegye gondjaiba ezt a 25 kilót, amíg én a többi 20+13-at viszem a repülőn. Nem volt sok idő a doboz után sóhajtozni, vártak egy kis lista ugyanis az asztalomon, amin 12 pontba szedve (pedig elmúlt már március 15.) sorakoztak a teendők, a végén azzal, hogy utazáááás. Ezen is átverekedtem magam, irány tehát Ferih... izé az I. Viktor repülőt... vagyis a Liszt Nemzetközi Budapest Ferenc Repülőtér, vagy hogy hívják, rakjátok össze.
Otthon a bőrönd 20.1 kilóval mérlegelt, így a kék sarokból biztató előjelekkel várta az összecsapást a piros sarokban melegítő EasyJettel. Szerencsére az ő mérlegük is úgy volt kalibrálva, mint a fürdőszobai, nem volt tehát probléma. A kézipoggyász kapott egy címkét, hogy felmehet a fedélzetre, jegyezzük meg, ez később még fontos lesz. Amíg a check-in sorban álltam, befutott a család is, hiszen nincs repülés elintegetés nélkül. Anyukám egy csomag füstölt tarját is a kezembe nyomott, a már elcsomagolt pálinka mellé ezt a hazait is vigyed magaddal, kisfiam. Mivel ezek az ízek külföldön kincset érnek, semmiképp sem hagytam volna ezt a jóságot otthon, így egy fiók felében szorítottam neki helyet. A szendvicsek azonban már csak a kabátom zsebében fértek el.
Nem érzem úgy, hogy a családot, a hozzátartozóimat messzire és nagyon otthagytam volna. Manapság London már nem távolság, hipp-hopp otthon lehet lenni, ha úgy alakul. Ha nagyon jó, vagy ha nagyon rossz történik, gyorsan lehet mozdulni. És hát segítségünkre van a 21. század összes vívmánya, semmibe nem telik egy kis kamerás bájcsevejt összehozni Skypeon. Ezért bízom abban, hogy talán senki nem betegszik bele a hiányomba :) Nekem itt jó helyem van/lesz! Hogy mit hozok ki belőle, csak rajtam múlik.
Búcsúzás után beálltam a biztonsági ellenőrzés sorába, akartam rá hagyni időt rendesen, gondolván, hogy biztosan szétszedik a bőröndöt. Annyi mindent és olyan szögekben raktam bele (milyen jó, hogy kicsi koromban volt LEGO-m!), hogy szinte biztosra vettem egy alaposabb átnézést. És NEM! Igaz, láttam, hogy a monitorosnak rettenetesen gúvad a szeme a képernyőre, de nem kellett darabonként prezentálnom a kisbőrönd tartalmát. Nyugodtan gurulhattam hát tovább a szokásos 10-es kapuhoz.
Itt a beszállókapunál tűnt fel, hogy egy easyjetes hölgy odaállt a kézipoggyászokat centire lemérni hivatott fémkerethez, és véletlenszerűen rábökött utasokra, hogy te paraszt ide rakjad be a táskádat sürgősen! Eddig nem csináltak ilyet, nem is értettem. Én pontosan tudtam, hogy a megadott méretkorlátból a magasságon és a szélességen bőven belül vagyok, a mélységgel lesznek problémák (2 centi), ha méretkőzni kell. Rettenetesen sunnyogva nyújtottam tehát a beszállókártyát és az útlevelet, szerencsémre ugyanekkor kaptak ki a sorból egy angol csajt a bőröndjével együtt. Szerencsétlennek olyan kézitáskája volt, amin a húzást megkönnyítő fogó és keret nem beépítve van, hanem kívül, rászerelve. Ezt LETÖRETTÉK vele, majd miután így már belefért a mérőkeretbe, jó utat kívántak, és visszaadták. Szóval az easyjettel csak óvatosan, agresszívak néha.
Az út mindenféle eseményektől mentes volt, talán csak annyit említenék meg, hogy a sztuviknak viszont biztosan nem volt LEGO-juk, mert 10 percet csak a kézitáskák pakolászásán f@szoltak, amikor már rég a kifutó felé kellett volna gurulni. A kapitány úr ezzel együtt megfelelően tolta a vasmadárnak, így időben érkeztünk. Ami miatt mégis majdnem sikerült lekésni a transzfert, az az útlevélellenőrzés volt. Hosszú-hosszú kígyózó sor, nem is értem, hogyan borulhatott este fél11kor ennyi ember egyszerre ide. Így amikor végre eljutottam oda, hogy felvegyem a bőröndöt, már csak 5 perc volt a busz indulásáig. És láss csodát, a bőrönd egyik kerekét sikeresen kitörték. Ismét egy ékes bizonyíték arra, hogyan bánnak a csomagokkal a reptéri alkalmazottak, de azt hiszem, erről már született annyi mese és legenda, hogy én nem írok újabbat. Ezeket a majmokat bizonyára vasvillával nevelték. Rettenetesen szorított az idő, így sajnos nem tudtam a megfelelő irodában panaszt emelni, ahol egyébként valószínűleg másik bőröndöt, vagy pénzt kaptam volna. Szóval most jövök Mártinak egy bőrönddel...
Sherlock Holmes irodájától nem messze, a Baker streeten szálltam le a buszról, a metrónál pedig már várt Márti. Nem unatkozott amíg utaztam, a csoporttársaival kocsmázott (ne feledjük, péntek este volt). Szokatlan még, hogy valaki kocsmázik és nem bagószagú, de könnyen megszokható. Mire ennyi cumóval és metróátszállással hazaértünk, már éjjel 1 óra is bőven elmúlt. Betettem a füstölt tarját és a Túró Rudit a hűtőbe, letámasztottam a két bőröndöt és alvás.
Szombatra kiváló programot biztosított a kipakolás.
