Van az a régi kollégiumi mondás, hogy csak akkor jössz rá mennyi cuccod van, amikor költözni kell. És tényleg. Talán annyival egészíteném ki, hogy ilyenkor arra is rájössz, mennyi ingyenélőt hord a hátán a föld. Mert nem elég, hogy a rengeteg táska/szatyor/bőrönd/doboz ott van, akkor még emberek is vannak, akik az idegeidre mennek és/vagy probálnak az egésznek betenni.
Az egész aug. elején kezdődött. Addigra már felnőttek annyira a kismacskák, hogy már nem bírtak velük a gazdáik egy szobában lakni, ezért kiköltöztették őket a fenti előtérbe. A szobánk ajtaja mellett helyezték el a macskaalmos ládát, ezt Márti rugdosta egy távolabbi pontra, pedig szerintem a gazdikat kellett volna. A görög hangos hápogással tiltakozott a láda áthelyezése ellen, de mivel akárhányszor próbálta visszahúzni, távolabbra került, egy idő után feladta.
Nekem sosem voltak macskáim, alapvetően a kicsiket aranyos állatoknak tartom, de hogy folyamatosan össze legyek velük zárva, az már sok volt. És amit Márti pontosan sejtett (ezért rugdosta arrébb a ládát), az hamar be is következett: masszív macskaszarszag terjengett a felső szinten, időnként a mi szobánkba is behatolva. Beszereztünk egy kifejezetten kisállatokra (vagyis azok "termékeire") szabott légfrissítőt, az erdőillatú macskaszar páratlan, nekem elhihetitek. Kisvártatva egy macskuszt megvásároltak (az ajtóban ment fel az ára 30 fontról 50-re, tudod ki vásárolna így bármit is), majd augusztus végére még egyet. A maradék kettő sorsa annyiban sanyarú volt, hogy idióta játékokat játszottak velük a gazdáik, és nem engedték ki őket az udvarra. Fufu anyacica pedig kiközösítésre került, gyakorlatilag fixen kizárták a házból (amit az összes macskával tenni kellene, hiszen ember bent, állat kint, tartja az ősi székely mondás). Ennek a kizárásnak az eredménye lett az újfent hordóalakúra formálódó pocak, újabb fészekalj vernyákológéppel megtöltve. Ekkor már éreztem, ha ezek a dögök is egy házban fognak velem élni, marokszám enni kell majd a Leszarom tablettát.
A macskarisztokrácia fejlődésével párhuzamosan a szlovák-görög diplomáciai kapcsolatok viszont kezdtek elmérgesedni. Állandósultak az éjszakába nyúló, egész házat betöltő veszekedések, a görög fejhangon történő, a barátnőjét rabszolgamód ugráltató rikácsolásával fűszerezve. Értsétek: a székével elgurult a szobája ajtajáig, kinyitotta résnyire, kiüvöltött rajta, hogy "Főzzél nekem vacsorát!", majd SMS-ben várta lentről az értesítést, hogy vacsora tálalva, le lehet fáradni. Ez többnyire 11-éjfél között történt, ilyenkor indult a dráma is, általában 2 felvonásban. Egy ilyen alkalommal, ami kivételesen este 8 körül esett meg, éppen lent ettünk mi is. Emberünk letántorgott, beledugta a villát a kajába, közölte, hogy ez hideg, és sértődötten kivonult. Lányok, tegye fel a kezét, aki ennél a szitunál nem b..ta volna bele a villát legalább is a hátába! Állítólag a görög férfiak ilyenek a nőkkel, ezt mostmár közelről is láthattam. Barátunk másik kedves szokása volt, hogy nem bírt csöndben nézni semmit (ez is genetika): focimeccset, híradót, főzős műsort (mint a Vacsoracsata), akciófilmet, mindent kommentált. A norvégiai mészárlás másnapján, amikor még semmit nem tudtam az egészről, mert előző este kultúrprogram volt, reggelizhez BBC-t néztünk, nos, akkor szembesültem én először a letaglózó hírekkel. Előkerült (az éhség előhozta) görögünket is, aki szólásra nyitotta száját, majd azt percekig nem csukta be. Én rohadtul kíváncsi lettem volna arra, hogy mi történt (a BBC tálalásában mondjuk egész hihető), arra viszont nagyon nem, hogy ezzel kapcsolatban kinek mekkora baromságok jutnak eszébe. Békés, sőt betegesen konfliktuskerülő ember vagyok, de elgurult a gyógyszer. Nem találtam se a Leszarom tablettámat, se mást, így ráüvöltöttem a srácra, hogy "Kussoljál már, az anyád úristenit!" (először magyarul, aztán angolul). Később tisztáztuk, hogy ő nem szereti, ha idegenül káromkodnak vele, én meg, hogy ha belepofáznak a tévébe, de éreztem, nem lesz ez a ház már sokáig nekünk kényelmes. Én nem szeretem, ha úgy néznek rám, mint a szaros rongyra, főleg nem ingyenélő senkiháziak.
Még mindig van hová fokozni, mert időközben megjelent spanyol kertészünk barátnője is a házban, szintén Valenciából. Kétszer kérdezte meg a lelkem, honnan jöttünk, mindkétszer homokóra jelent meg a tekintetében a Magyarország válasz hallatán. Azt gondolom kitaláljátok, hogy angolul ő is annyit tudott, mint a párja. Nos a létszám a házban így lett 5 macska és 8 ember. Egyetlen fürdőszoba, egyetlen konyha. Nem hiszem, hogy ezt túl kell ragoznom. Igaz, hogy Londonban az emberek egymás hegyén-hátán laknak, olyan drága a lakhatás, de azért a tömegszállásnak is van határa.
Augusztus elején ezért jeleztük: hónap végén megköszönjük a részvételt, érdemeink elismerése mellett elhúznánk innen akárhová. Nem egyszerű iskolakezdés előtt itt sem normális albérletet találni, nem is ajánlom senkinek, hogy ilyenkor költözzön. Persze, a mi igényeink is megértek egy misét, hiszen szerettünk volna a lehető legkevesebb emberrel osztozni az életterünkön (lehetőleg csak magunkkal), és bizony gondolni kellett a fóliában növekedő zöldségállományra is (gyönyörűek!). Utóbbiak termesztésével alaposan kib..tam magunkkal, hiszen kert nélküli lakást sokkal többet találni, mint kerteset. Árban viszont nem mindig van különbség. Az elmúlt hetek során rongyosra böngésztük az összes londoni lakáskereső oldalt, többször, oda-vissza. Megtanultuk, hogy ha valami tetszik, azonnal csapj le rá, ne kérj 2 óra gondolkodási időt se, mert elviszik az orrod elől (megtörtént). Megtanultam, mire kell figyelni, amikor megnézel egy házat, mi az, amiről a tulaj/ügynök/előző bérlő nem fog beszélni, hanem neked kell észrevenni (még van hová fejlődnöm, de már egész jó vagyok). És azt is megtanultuk, hogy ennek a piacnak a legnagyobb élősködői az ingatlanügynökök.
A helyzet az, hogy az ingatlankínálat mindig is hatalmas, a vevők részére pedig nem feltétlenül létezett rendszerezett, kategorizált adatbázis. Ezt a piaci rést használták ki az ingatlanosok, kezdték el kizárólagos hűségszerződéssel magukhoz láncolni a tulajokat, majd kiadogatni a házakat (és persze felverni az árakat). Ez mára odáig fajult, hogy a Londonban kivehető lakások/házak kb. 80%-át ingatlanügynökség hirdeti. Gombamód elszaporodtak, százával láttuk őket a különböző oldalakon hirdetni. Az egyes kerületek főutcáin egymást érik az irodáik, és ha alaposan szét akarsz nézni, mindenhova be kell menned, a kizárólagos szerződések miatt, ugye. Nem is tudom, hány ilyenben voltunk, sokban. Másokkal telefonon beszéltünk. Találkoztunk kedvesekkel és bunkókkal, de aki mind közül a taplópálmát viszi, az a Ludlow Thompson ügynökség Jay nevű munkatársa.
Az ő sztorijára egy kicsit még várnotok kell, egyelőre legyen elég annyi, hogy ez a kis szarházi mindent elkövetett és elkövet, hogy már másfél hete ne legyen fedél a fejünk fölött. Nem tudja persze, kivel kezd, megkapja még ezért a magáét, mert bosszút forralni is volt energiám, miközben a lakhatási helyzetet kellett megoldani. Ne aggódjatok, nem a híd alatt élünk, és hamarosan azt is megtudjátok, hogyan kerültünk mégis majdnem oda.
